Történelem

©János Fehér

AZ ALSÓRÁKOSI KASTÉLY

A Bethlen–Rákóczi-kor építési lendületében született kastélyok közt tartják számon az alsórákosit is, melyet alaprajzi elrendezésének, elsősorban sarkain található négy kerek saroktornyának köszönhetően a 17. század folyamán Erdélyben is elterjedő kerek tornyos kastélyok (Gyalu, majd feltételezhetően ennek mintájára még 1674 előtt emelt bonchidai kastély, de ide sorolható a 17. század közepén kiépülő Borosjenő is) egyik korai példájának tarthatunk.

A ma már a település középső részén elhelyezkedő épületegyüttes négyszögű alaprajzon emelkedik, melynek a sarkain helyezkednek el a már említett kerek tornyok (a különböző korokból származó források ezeket bástyáknak nevezik). A kastély déli oldalán magas, négyszögű torony alatt nyílik a boltozott bejárat, a belső udvart egykoron – az északi kivételével, melyet védőfolyosóval ellátott lőréses/szuroköntős fal védett – minden oldalon épületszárnyak határolták. A kastélyt még egy falszoros vette körül falon kívül, mely a kastély sarkain a tornyok, valamint a főkapu védelmét olaszbástyaszerű kiszögellésekkel tette hatékonyabbá. A várfal belső oldalához kapcsolódó épületek közül ma már csak a nyugati szárny és a délinek egy része áll, a keleti épületszárnyat 1918-ban lebontották. A kastélyt egykor teljesen körülölelő külső falszoros csupán a déli oldalon látható, a délkeleti és délnyugati tornyok védelmét ellátó ötszögű védművekkel, az ezeket övező árkot 1911-ben töltötték be. A falszorosból a védők keskeny, páronként egymás felé fordított lőréseken át tarthatták tűz alatt az ellenséget, a kapu előtti tér és felvonóhíd nehezebb tűzfegyverekkel való oltalmazását az olaszbástyákat idéző védőművek kapu felé néző rövidebb oldalfalaiban kialakított nagyobb méretű lőrések tették lehetővé. Még ma is fennáll egyike (a délnyugati – ma lakóház része) annak a két hatszögű toronynak, melyek a déli oldalon az őket összekapcsoló fallal együtt védték a kastély külső udvarát.

 

Noha csaknem minden összefoglaló építészettörténeti munka megemlíti az épületet, alaprajzi elrendezésén és 1918-ban elpusztult, Erdélyben egyedülálló kompozíciójú és minőségű stukkódíszén kívül igazán nem figyelt fel rá a kutatás. Az 1990-es évek második felében végzett ásatások adatai, az itt talált kályhacsempék értékelésén kívül, egyelőre feldolgozatlanok. Írásunk az utóbbi időben végzett helyszíni megfigyelések és levéltári kutatások alapján próbálja vázolni a kastély birtoklás- és építéstörténetét.

Az Orbán Balázs által is közölt, egykor a délnyugati tornyon látható felirat – „Soli deo gloria Extrui fecit ex fundamento Georgius Sükösd A. D. 1624. 9. maj.” – révén a szakirodalom a kastély építését 1624-re teszi. Az épület előzményeiről ritkán esik szó, csupán néhányszor említik (Benkő József és főként Orbán Balázs nyomán), hogy Sükösd György a kastélyt az egykor itt álló kolostor (melynek létezése egyelőre azonban sem okmányokkal, sem régészetileg nem bizonyított) romjaiból építtette volna.

Minthogy a már évtizedek óta felújítás alatt álló kastély falai ma jórészt vakolatlanok, lehetőségünk nyílt a falszövet vizsgálatára is. A déli fal keleti részének alsó szintjén falelválás figyelhető meg, ami azt jelzi, hogy a kastély egykori keleti szárnyának déli oldala lehetett az épületegyüttes legkorábbi része. Jól kivehető az eredeti udvarház durván faragott kövekből rakott sarka, és a nyugati irányba néző, egykor szabadon álló homlokzatnak a mai déli épületszárny sarkánál beforduló vakolata és meszelése. Az épület eddig ismert legelső leltára, egy 1636-ban készített összeírás az akkor a keleti oldalon álló három helyiséget „elrothadt gerendájú házak”-nak nevezi, szintén azt bizonyítva, hogy ez a három helyiség lehetett a ma álló épületegyüttes korábbi magja (ennek a délnyugati sarka fogható meg a kastély déli falszövetében). Ráadásul egy 1594 és 1603 között készített jobbágyösszeírás Alsórákossal kapcsolatban a következőket emeli ki: „Az Udvarhaz eppen. Ahoz ualo feoldek zena fwek az Swkeosd Istuan reze egy malom hellyel és touaual.” A régészeti ásatás alkalmával előkerült kályhacsempe-töredékek elemzése során olyan darabokról is szó esik, melyek a 15. század végére keltezhetők (pl. a Keresztrefeszítést ábrázoló darab). A 15–16. század fordulójára datálhatók az ugyancsak innen előkerült olyan kályhacsempék is, melyek közül több Szent György legendáját ábrázolja. Alsórákos, és a így szóban forgó lakóépület birtokosait illetően a 15. század végéről már vannak levéltári adataink is, melyek szerint a birtok ezidőben már a magát Teremiről író Sükösd család tulajdonában volt. Mindezeket összevetve bizonyosnak látszik, hogy a 17. század első évtizedeiben saroktornyos kastéllyá kiépülő együttes előzményeként a 15. század végén–16. század elején már létező udvarházzal számolhatunk.

A 16. század végén az említett Sükösd István bírta az alsórákosi udvarházat, róla valószínűleg Sükösd Miklósra szállott. Az alsórákosi uradalom 17. század eleji bonyolult birtoklástörténetéhez kapcsolódóan Lukinich Imre említ egy 1613-ban kelt adománylevelet, mely szerint Alsórákost ekkor Bethlen Farkas és felesége, Kemény Anna szerezte meg. Ez Sükösd Miklósnak, Sükösd Gáspár bátyjának Báthory Gábor fejedelem általi „notáztatása” után történhetett. 1614-ben a szászok közbenjárására Bethlen Gábor feloldotta az ítéletet, s így Sükösd Miklós ismét hévizi és rákosi jószágainak a birtokába jutott. Halála után öccse, Sükösd György örökölte a birtokot, aki 1631. március 20-án kelt végrendeletében az alsórákosi kastélyt Wesselényi Boldizsárra és Bethlen Ferencre hagyta, hogy azt a hozzá tartozó birtokrészekkel együtt osszák fel egymás közt. Hogy az alsórákosi kastély Sükösd György halála után, mely még a végrendelkezés évében bekövetkezett, nem ment át a testamentumban nevezett személyek kezére, bizonyítja két, 1650-ben keresdi Bethlen Ferenc javára lefolytatott tanúvallatás, melyben a tanúk egybehangzóan állítják, hogy Alsórákost és Hévízt nem sokkal Sükösd György halála után, annak feleségétől, Borsovai Erzsébettől (aki Diószegi Péter kolozsvári kőfaragóval 1632-ben elkészíttette férje síremlékét) a fejedelem számára elfoglalták. A tanúk vallomása a kastélyt 1650-ben birtokló személyt illetően is egyezik: Bethlen Mihályról van szó, aki Macskási Mihály árváinak gyámjaként intézte a birtok ügyeit. Ez igazolja a Kemény János Önéletírásában található megjegyzést, mely szerint I. Rákóczi György fejedelem Alsórákost Macskási Ferenc udvari alkapitánynak ígérte és adta volt. Itt meg kell említenünk még egy 1647-ből származó forrást is, melyből kiderül, hogy a „vár bástyáinak két oldala olasz fokos”, azaz pártázatos (a pártázatok létét – csipkés tetejű kőfal – az 1765-ben felvett leltár is megerősíti).

A kastély következő ismert birtokosa mindszenti Budai Péter deák országos perceptor, adóügyi szakember, akinek az épület Barcsai Ákos fejedelem adományából 1660-ban jutott a tulajdonába. Budai Péter a haláláig bírta, majd özvegye, Vas Zsuzsanna 1694-ben bekövetkezett halálával Bethlen Sámuelre szállt az egész uradalom. Mivel Budai Péternek nem voltak örökösei, fiává fogadta Bethlen Sámuelt, eképpen hagyhatta rá a birtokot, bizonyára azért is, hogy a Cserei Mihály Históriájából ismeretes történet szerint, az alsórákosi birtokra is pályázó nagyhatalmú Teleki Mihály rá ne tehesse a kezét.

A 16. században már álló udvarházat Sükösd György idejében építették ki négysaroktornyos, árokkal övezett kastéllyá. Az 1624-ből származó felirat valószínűleg csak a konyhának helyet adó torony és a mellette található „szakácsoknak való ház” elkészültét jelzi. Az 1636-os összeírásból kiderül, hogy a délnyugati és északkeleti torony ekkor már teljesen megépült, az északnyugatit és a délkeletit pedig félkész állapotban találták a leltározók, a délkeletinek a felső szintjén kettős fagerendasor húzódott, mely közé földet töltöttek. A tornyok esetében több még ajtó nélkül volt, az északnyugatit egyelőre „szalmával fedték meg, valami rossz szarufákra”. A keleti (ekkor még csak földszintes) épületszárny három helyiségének gerendázata pusztulófélben volt (elrothadt). A déli oldalon a torony kivételével már álltak az épületrészek, az emeletes szárny felső szintjére orsós korlátú lépcső vezetett. A „festékes mennyezetű” felső házakból egy grádicson még feljebb juthattunk, ahol „egy szép nyári házat hasonló, esztergálva metszett orsójú folyosóval” találtak az összeírók. A kastély falainak belső oldalán körös-körül a „jó függő lábakra építtetett sendelyes folyosó” is padlás nélkül volt, a keleti falon „híjával”. A keleti oldalon a kőfal sem épült meg teljesen, egy részén dupla gerendasor közé töltött földdel készült, palánkszerű védőmű állt. A korban nagyarányúnak számító építkezéseket Sükösd György életében nem fejezhette be, az Orbán Balázs által a keleti alsó traktus egyik gerendáján látott 1637-es évszám nyilván a már említett Macskási Ferenc udvari alkapitány javításaira/építkezéseire utalt.

A kastély déli falának külső földszinti falszövetét tovább vizsgálva két elfalazott ablaknyílásra bukkantunk. A kapu felőli, az 1765-ös leltárban Kolcsár-házként emlegetett helyiség esetében az elfalazáskor nem bántották az ablak eredeti, fából készült nagyméretű, háromosztatú, keresztosztóval is ellátott ablakkeretét, mely teljes épségben található. Keletkezési ideje mindenképp a 17. század első felére tehető, valószínűleg a 16. századi udvarház kibővítésekor, talán Sükösd György idején egységesítették a régi és új épület déli homlokzatát, és ekkor készülhetett az ablakkeret is. Mielőtt az ablaknyílások teljes elfalazása bekövetkezett volna, sor került még egy funkcióváltásra. Elkészültük után egy következő szakaszban mindkét ablaknyílást lőréssé alakították, a Kolcsár-ház esetében a háromosztatú ablak két középső hosszanti osztója között látható ma az egyik, a másik helyiség megmaradt déli falának északi oldalán is jól láthatók az ablaknyílás lőréssé szűkítésekor használt nagyméretű kövek. A funkcióváltás nagyon gyorsan és hirtelen mehetett végbe, talán ennek köszönhető, hogy a kapu felőli helyiség ablakkeretének kiszedésével nem is törődtek, hanem gyorsan elfalazva azt, az egykor díszes homlokzatot védelmi szempontoknak rendelték alá. A gyors átalakítás okait egyelőre csak találgathatjuk. A válasz valószínűleg Budai Péter építkezéseihez kapcsolódik, melyekre a déli homlokzaton egykor a „P. B. Anno Di 1669. 7 Jun.” felirat utalt. Egyelőre ezen a feliraton kívül egyebet nem tudunk az ő tevékenységéről, de mindenképp nagy szerepe lehetett az épület lakályosabbá tételében, sőt nagyobb arányú bővítések is elképzelhetők a birtoklása alatt. Nem kizárt, hogy ekkor épült ki az emeletes keleti szárny az északkeleti saroktoronyig.

Az épület az uradalommal együtt 1694-ben, Budai Péter özvegyének halála után került ténylegesen Bethlen Sámuel tulajdonába, ki valószínűleg azonnal nagyobb arányú építkezésekbe kezdett Alsórákoson. Az 1636-os leltár után általunk ismert következő összeírás már az ő birtoklása idején, 1698-ban készült. Ebből kiderül, hogy éppen nagyarányú építkezések zajlottak: már elkészült a kastélyt körülölelő falszoros a tornyokat védő, olaszbástyákat idéző ötszögű kiszögellésekkel, és az 1765-ös leltárból, valamint az Orbán Balázs által közölt illusztrációról is ismert, a déli oldalon látható két hatszögű tornyot összekötő védőfalon is dolgoztak.

A déli bejárat fölött emelkedő négyszögű torony építését a rajta látható feliratos faragott kő révén általában 1700-ra teszik, az 1698-as leltár azonban itt már egy legalább háromszintes, „veres és zöld sendellyel” fedett tornyot említ, melyben „vagyon egy ütő óra és egy harang cum omnibus pertinentiis”. A kastélyt körülölelő árkon átvezető híd „külső szélin egy négyszegű faragott kő és hérmányi faragatlan kövek” összeírása is a folyamatban levő építkezésre utal, ahogyan az ún. Nagy házban (a keleti épületszárny földszintjén található déli helyiség) található tárgyak közt a „két kőmívesnek való vas kalán” leltárba vétele is a kastélynál dolgozó mesterekről tesz bizonyságot. A Gabonás Ház alatt (ugyancsak a keleti épületszárny földszintjén) látható „faragott hermányi kövek, ablakoknak és ajtóknak elejibe, nr. 49” léte is Bethlen Sámuel nagyarányú építő és díszítőtevékenységét bizonyítja, a délkeleti torony pincéjében számbavett „két kosár, melyekben porumbáki kristály iveg van,” az ablakok készítésére utalhat.

Az épület helyiségeinek számbavétele arra enged következtetni, hogy ekkor már teljes egészében kiépült a keleti épületszárny, ennek emeletén foglaltak helyet a reprezentatív termek. E traktuson sorakoztak a család lakóterei: a délkeleti toronyban az Asszony Háza, melyből a Leány Asszonyok házán át a gróf ő Nagysága házába léphettünk. A család reprezentációs igényeit leginkább szolgáló Stukatúrás nagy Palota a gróf háza és a Vendégház között foglalt helyet. Faragott ablakkereteivel és a keleti szárny előtt húzódó tornácról nyíló, faragott kőkeretes bejáratával, a tornác feletti „sendellyel fedett torony”-nyal impozáns látványt nyújthatott. A tornyokban található helyiségeket raktározásra használták, az északkeleti toronyban volt a csuhadár ház (egyfajta ruhatár), az északnyugatiban a czeit ház vagyis a fegyverraktár. A kastély belső falán végighaladó védőfolyosón az északnyugati toronytól a délnyugati torony (konyha) mellett lévő helyiség (szakács ház) fölötti Almási uram házához lehetett eljutni, mely a konyhát magába foglaló torony felső szintjéhez kapcsolódott. A leltárból az is kiderül, hogy ekkor a nyugati épületszárny még nem állott.

A keleti szárny alsó szintjén ugyancsak raktárhelyiségek, valamint a személyzet számára fenntartott lakóterek foglaltak helyet (nagy ház, katonák háza, gabonás ház, sütő ház, valamint a tornyok alatt található boros- és káposztás pincék). A déli szárny földszintjén a tisztek háza és a rabok háza mellett egy puskapor tartó kis boltot is összeírtak. Ennek a szárnynak az emeletén egy tüzelő bolt mellett említik az öregasszonyok házát, melynek egyik ajtaja a leányasszonyok házába nyílt.

Több faragott kőkeret töredéke is megmaradt, melyek közül csupán a délkeleti torony emeleti ajtókeretének szemöldökköve és jobb szárköve található eredeti helyén. A délkeleti torony pincéjében őrzött további kerettöredékek valószínűleg a régészeti ásatás során kerültek elő. Egyéb adatok hiányában ezeket két csoportba lehet sorolni. Egyik csoportba az eléggé gyenge megtartású homokkőből készített darabok tehetők (brassói faragványok), melyek közül több ablakszemöldökként szolgáló faragványon fogrovatos dísz és különféle rozetták is megjelennek. Ezek a késő reneszánszhoz köthető kerettöredékek a Bethlen Sámuel építkezéseit megelőző időszakban készülhettek. A másik csoportba az 1698-as leltárból már ismert „hérmányi kőből” (vörös andezitből), feltételezhetően szintén brassói mesterek által faragott darabok tartoznak, melyeknek keletkezése Bethlen Sámuel építkezéseinek köszönhető. Néhány szemöldökkő töredék felső részén, a kő felületébe mélyített mezők segítségével létrehozott fogazatszerű fríz látható, hasonló díszítés figyelhető meg a délnyugati torony emeleti helyiségébe vezető nyílás szemöldökkövén is. Az 1698-as leltárban az Asszony házába vezető ajtó és ablakok, valamint a Palotának az ablakai és a tornácról bejárást engedő ajtónyílás szerepel „kőmellyékű”-ként. Az 1765-ös leltár is külön megemlíti az Asszony és az Úr házának faragott ajtó és ablakkereteit, s elmondja, hogy a Palota „külső ablakmellyékei párkányoson faragott veres kőből” készültek. A Palotából „faragott veres kő-mellyékek, küszöb és szemöldök között, sötét diószín festékes, gazdagon párkányozott, bérlett, hevederezett, kemény vas sorkokon, hosszú kemény vas pántokon forduló, borított, régi módi, kemény záros, kólcsos, kelincses, fordítós, kerek gömböllyeg fejű (csipkés ónos vas pléhen keresztül a deszkába srófolt, és belől négyszegű srófos vas karikával megcsípett) vas bérántós fogantyújú, régi módi, viseltes, imitt-amott megkopott, de még haszon ehető Ajtó nyílik a belső udvar felé”. A Palota díszes ajtószárnyát és oszlopszékes megoldású, indafonatos díszítésű vörös kőkeretét Makoldy József is leírta, tőle tudjuk azt is, hogy a Palota ablakainak keretei „egyszerű timpanon architektúrával” rendelkeztek.

A déli bejárat fölött őrködő torony emeleti termét három ablaknyílás világítja meg, ezeknek ovális vörös andezit keretei közül a keleti roncsolt, lévén, hogy a déli oldalon található falszoros kelet felé eső részének megemelésével a fal vége nekifeküdt. Az ablakok formája már a késő reneszánszon túl, a barokk felé mutat, a torony homlokzatán megjelenő faragott kőtábla révén ezeket 1700-ra keltezhetjük.

Az 1698 és 1765 közötti időszakban, a falszoros megemelésével jött létre a déli szárny emeletéhez kapcsolódó, 1765-ben Hosszú Boltként említett fiókos dongaboltozatú helyiség, mely a déli torony első emeletén található helyiséget a délkeleti toronyban található Asszony Házával köti össze. A délkeleti toronyba vezető nyílás csúcsíves kialakítású, a Belső Boltba (1765) vezető két ajtónyílás (ezek közül a Hosszú Boltból nyíló őrzi még a törtívben záródó kőkeretét) úgyszintén. Ezek esetében az 1765-ben felvett leltár után jóval később bekövetkezett átalakítással is számolnunk kell (amely talán a 19. században divatozó historizáló szemlélettel hozható kapcsolatba).

A különböző termek berendezése – a fennmaradt leltárak tanúsága szerint – a legtöbb esetben csupán az illető helyiség funkciójának megfelelő legszükségesebb tárgyakból tevődött össze. A keleti szárny felső traktusának lakóterei, valamint az Asszony házaként szolgáló helyiség berendezésének 1698-ban megejtett összeírása tanúskodik a korabeli főúri ízlésnek megfelelő lakáskultúráról. A leltár e helyiségek esetében jelez faragott kőből készült ajtó- és ablakkereteket, az Asszony házában pedig „hét rámás atlasz címerek, egy papyros rámás cárta” is tanúskodik a belső tér díszes voltáról. Az ágyak és a „két varrott szék, kilenc darabból álló kárpit tartó párkányok, egy hermányi faragott köveken álló, zöld és sárga mázú kemence” a kényelmet és reprezentációt szolgáló berendezési törekvésekről ad hírt. A hasonló berendezéssel bíró Gróf háza mellett a Palota kiképzése érdemel megkülönböztetett figyelmet. Porumbáki „kristály” üvegből készült ablakai, faragott kő ablakkeretei, vas láncon függő, kétfejű sasokkal ékített gyertyatartói, „egészen veres, aranyos bécsi kárpittal” bevont falai mellett a leltár említi a Palota stukkóit is. A ma már csak fényképekről, illetve gipszmásolata révén ismert, Erdélyben szokatlanul jó minőségű kompozíciónak a keletkezési idejéről, adatok hiányában megoszlottak a vélemények. A 1698-ban felvett leltár tanúsága szerint a Palota stukkódísze ekkor már készen állt, viszont a címeres ábrázolások révén csak 1694 (ekkor jutott a kastély Bethlen Sámuel birtokába) után keletkezhetett. Sőt, a stukkók készítésének időpontját tovább is szűkíthetjük, 1696–1698 közé, hiszen Bethlen Sámuel a grófi címet csak 1696 után használhatta (miután a mostohabátyja, Bethlen Miklós kancellár által 1696. február 23-án nyert grófi rangot őrá is kiterjesztették). A Bethlen Imre halálát követően, 1765 március-áprilisában felvett leltár a következőképpen írja le ezeket: „Bélépvén a Palotára, melynek felső padlása két rend sima, egy rend gyöngyviráglevél módjára metszett szép Stakaturás párkányozások között négy szegeletre az esztendőnek négy része, tudniillik: a Tavasz, Nyár, Ősz és Tél, úgy egyéb különb-különbféle gyermek, Cupido, madár, gyümölcs, fa és virág figurájú metszésekkel és ritkán látható munkás cirádákkal ékeskedik. Nevezetesen a közepin egymás mellett két ovális cifra párkányos metszések, egyfelől a Méltóságos Bethleni Bethlen, másfelől a Méltóságos Nagy Famíliák kivágott címerei között szemléltetnek szépen kimetszve s feketén megfestve ezen betűk: C. S. B. másfelől C. B. N. Mely két címereket tartják három figurázott s kimetszett tegzes, nyilas, békötött szemmel szárnyas Cupido, egyik alól két kézt, ketteje pedig két felől egy-egy kézt.” Az iniciálék jelentése: Comes Samuel de Bethlen és felesége, Comitissa Barbara Nagy. A leltárból azt is megtudjuk, hogy a Palota díszítésén kívül egyéb helyiségek is rendelkeztek stukkókkal. Így az Úr Háza „is szép magos, kéken, sárgán festett, recés párkányozással, közben-közben egynéhány sárga festékes rósa forma cirádával kereszt bolthajtásos”. Ennek a teremnek a díszítése hasonló lehetett a délkeleti kerek torony második szintjén, a belül nyolcszögű Asszony Háza kiképzéséhez, mely esetében a boltéleket rozettasorok ékítették, valamint a boltmezőkben több nagyobb méretű rozetta is helyet foglalt. Az 1765-ös leltár így írja le: „találtatott felső padlása szép magos, hegyes, kék és sárga festékkel párkányos, kerek kereszt, ép bolthajtásosnak.” Az Asszony Háza mai állapotában csupán a boltéleket egykor díszítő rozettasorok töredékei láthatók a boltozat íveit tartó, leveles díszítésű gyámkövek körül.

Descrierea detaliată a tavanului ne este oferită de inventarul întocmit în anul 1765 (după moartea lui Imre Bethlen). Compoziția din stuc, cunoscut și din fotografii vechi, a fost încadrată de chenare profilate, în cele patru colțuri al tavanului au fost înfățișate cele patru anotimpuri personificate, cu o decorațiune bogată cu putii/Cupidoni, păsări (vulturi), ghirlande, fructe și flori. În centrul compoziției au fost reprezentate în două cununi stemele familiilor Bethlen și Nagy cu inițialele C. S. B. Și C. B. N., cununile fiind ținute de trei putti/Cupidoni înaripați. Inițialele se referă la comanditari: Comes Samuel Bethlen și Comitissa Barbara Nagy. Din inventarul datat în 1765 aflăm că și alte săli au fost decorate cu stucaturi, mai modeste față de cea realizată în „Palatul mare”. Bolta în cruce al „Casei Domnului” a fost ornată cu rozete, muchiile bolții fiind decorate cu înflorituri pictate în albastru și galben. Decorațiunea în stuc al „Casei Domnului” foarte probabil era asemănătoare cu cea din „Casa Doamnei”, cu bolta compusă din lunete rampante, pe „vertebrele” căreia, mai ales în zona consolelor cioplite din piatră, se mai păstrează și astăzi fragmente din șirurile de rozete modelate din stuc.

Az Asszony és az Úr Házának stukkóit illetően a szakirodalom is megegyezik abban, hogy ezek nem ugyanannak a mesternek a munkái, aki a Palota stukkódíszét készítette. Az 1765-ös leltárt felvevők sem tartották érdemesnek külön kiemelni ezeket, ahogy azt pl. a Palota stukkóival tették, hasonló díszítésű terekkel bizonyára Erdélyben is többször találkozhattak. Nem kizárt, hogy az Úr és az Asszony Háza stukkói még Bethlen Sámuel építkezései előtt elkészültek (a Keöpeczi Sebestyén Józef rajza által sugallt, és Imreh Barna által is megerősített 1700-ra való datálást azonban nem támogatják a források). A reprezentációra adó környékbeli nemesség figyelmét sem kerülte el a „Palota” ékes mennyezete, 1699-ben írt levelében Kálnoky Sámuel erdélyi alkancellár egy stukkátor szerződtetéséről a következőképpen emlékezett meg: „Egy kiváltképpen való jó stukatúrás mestert fogadtam, az ki olyan meszelt mennyezeteket csinál, mint AlsoRakoson láthatta kegyelmed Betlen Sámuel uram Palotáján, de annál is szebbeket.” Kálnoky Sámuel miklósvári udvarháza 1703-ban elkészült stukkódíszeinek csupán a töredékeit (spirálba csavarodó indák a nyílások bélleteiben) hozta felszínre az 1999–2001-ben folytatott falkutatás. Az alsórákosi Palota ma már nem létező stukkóinak bizonyos értelemben utóélete is volt Alsórákoson, hiszen a kompozícióban szereplő, gyümölcsöskosarat tartó kis puttó vagy a koronás kígyó ma is látható néhány ház homlokzatán, érzékletesen bizonyítva a főúri kastélyt ékítő kompozíciónak a helyi faluközösség díszítőkedvét is megihlető hatását.

A déli kaputorony homlokzatán található faragott kő a Bethlen család címerét ábrázolja, körülötte a következő felirattal: COMES SAMVEL DE BETHLEN COMES COMITATUS DE KÜKÜLLŐ, AC SEDIS SICULICALIS MARUS CAPITANEUS UTROBIQUE SUPREMUS. 1700. A kőcímer készítőjének mintaként a Palota stukkóján megjelenő Bethlen címer szolgálhatott, az ovális keretben megjelenő koronás kígyó fölött a korona két oldalán megjelenik a C és B betű, a koronán a már alig elférő S is látható.

A kuruc szabadságharc alatt a császárpárti gróf alsórákosi kastélyát a kurucok többször is elfoglalták, szinte minden ellenállás nélkül, így nagyobb mértékű pusztítás nem érte az épületet. Az 1765-ös leltár az épület esetében jórészt ugyanazokat a helyiségeket írja le, mint az 1698-as. Az 1698 és 1765 közötti időszakban a Bethlen Sámuel építkezései során kialakult épületegyüttesen már nem sokat változtattak. Bethlen Sámuel után az alsórákosi uradalom és kastély tulajdonosa fia, Bethlen Imre lett, akinek a birtokába a Bethlen Sámuel halálát követően, 1716-ban született osztálylevél révén jutott. Bethlen Imre külföldi tanulmányai után katonai pályára lépett, melyet 1730-ban betegsége miatt főstrázsamesteri ranggal hagyott el. 1747-ben kővárvidéki főkapitány, 1752-ben Doboka megye főispáni és 1754-ben guberniumi tanácsosi tisztséget is szerzett. A 18. század hatvanas éveitől visszavonultan élt alsórákosi birtokán, nagyobb gondot fordítva a birtok ügyeinek intézésére és az épületre is. Az 1765-ös leltárban lejegyzett, leginkább a kastély melléképületein található feliratok az ő építési, javítási tevékenységéről tanúskodnak.

1765-ben már a kastély belső udvarának nyugati oldalán is „vagyon egy contiguitásban nem régen renovált hosszú kő-épület,” mely valószínűleg a még 1698 után is folytatódó, Bethlen Sámuel által kezdeményezett építkezések során született, Bethlen Imre az 1760-as évek elején csupán kijavíttatta. Ennek az alsó szintjén kapott helyet ekkor egy Conservatorium és Élés Kamara, valamint a Faragó Ház, felső szintjén húzódott a Gabonás.

Bethlen Imre 1760 körül kezdte el a birtok rendbetételét: e tevékenységét jelzi a kastély külső udvarára északról bejárást engedő faragott, festett kapu, melynek „frontispiciumába több cifrázás között, a közepin vagyon cserefából párkányos kerek tábla, párkánya feketén, táblája fejéren megfestve, melynek circulussában a méltóságos gróf Bethlen família címere, koronás kégyó feketén festve, mellette lévő azon színre festett virágocskákkal. Ezen címeren kívül kereken e vagyon írva kimetszett s feketén festett betűkkel: Emericus Comes de Bethlen. A kis ajtónak pedig frontispiciumába több rajzolássok között hasonló kerek táblán ilyetén írás: Aedificata Anno Domini 1760. Diebus Mensis Aprilis.” A leltárban felsorolt melléképületek esetében többször megjegyzik az összeírók, hogy újonnan épült (a külső udvaron a Strásaházat, Kovácsműhelyt és Lakatos házat magába foglaló faépület, az ún. Lóoskola és Lóhágató Szín). Érdeklődésre tarthat számot a kastélyt körülölelő, különféle melléképületekkel ellátott kertek leírása is, melyek közül a „szép egyenes planiciesben” fekvő virágos és veteményes kert tűnik ki leginkább, szabályos táblákra osztott virágágyásaival és az ezek közt haladó „gyertyánfa spallérral”.

Az 1698-as összeírásban még háromszintes kaputorony időközben ötszintessé alakult, ötödik szintjéről „záros fenyő deszka emelcső-ajtón felmenvén az Torony kőfala tetejére, huszonhat cserefa lábokra, belől csere deszkákból keményen egymásba négyszegre bocsátott, kívül körüdög-környül veresen festett fenyő deszkákból párkányoson bérlett, alól tizenkét vastag csere gerendákra fenyő deszkákkal padlott Torony-Szarvazattya alatt való Tornácra” juthattunk. Az „állandó, jó kemény kő-fundamentumra kőből és téglákból négy szegre” épített torony felső „szegeletei festett párkányosok”. A toronyban található „mintegy mázsányit nyomó harang” és más „kisded harangocska” a „nagy ütő órával” együtt az idő mérésére szolgált, akárcsak a torony déli homlokzatán található feliratos, címeres faragvány melletti napóra („kőfalra vagyon quadrangulariter párkányoson, feketén festve egy fél circulusú Árnyék-Óra, vas mánussával együtt”). A leírás alapján a toronynak eredetileg hólyagos kialakítású tetőszerkezete volt, az ez alatti faszerkezetű nyitott tornác pedig a szász templomerősségek tornyaihoz tette hasonlóvá. A veres zsindellyel födött tetőt a 19. század első felében bonthatták le, ekkor készülhetett ma is látható, óraíves párkányra támaszkodó, az e korban épülő templomok tornyaihoz hasonló egyszerű tetőszerkezete.

Bethlen Imre halálát követően egyelőre kevés adattal rendelkezünk az épületet illetően, a kastély továbbra is a Bethlen család tulajdonában maradt. Az alábbi birtoklástörténeti összefoglalót Imreh Barna adatai alapján adjuk. Bethlen Imrének és Gyulai Klárának nem maradtak utódai, így a kastély és az uradalom testvérei gyermekeire szállt, és végül ifjabb Sámuel fia: Bethlen János utódai szerezték meg a legnagyobb részét. Bethlen János fia, Ádám (felesége gróf Gyulai Katalin) az 1780-as években az alsórákosi birtokon „jobb és szálasabb” lovak szaporítását kívánta megvalósítani. Végül a teljes birtokot ifjabb gróf Bethlen Ádám (felesége gr. Bethlen Borbála) szerezte meg, akitől 1845-ben pénzzel vásárolták meg Bethlen József, Lipót és Ferenc. A kastély és az uradalom utolsó Bethlen családbeli birtokosa Bethlen Lipót és Kirmayer Katalin fia: Bethlen Mihály. Ő az 1860-as években felajánlotta egykori alsórákosi jobbágyainak megvételre az épületet és a hozzátartozó birtokrészeket. Lépések is történtek a vásár nyélbeütésére, azonban a nagy haszonnal kecsegtető erdők miatt az Erdélyi Kereskedelmi és Hitelbank (amelytől az alsórákosiak hitelt kívántak felvenni a vásárláshoz) vezetői is vásárlókként szándékoztak fellépni. Bethlen Mihály még megpróbált kiegyezni az alsórákosiakkal, de ők elálltak a vásártól, a birtok és a kastély pedig a banké lett, amely nagy haszonnal értékesítette az erdőket. A rákosi uradalom később a híres Afrika-utazó gróf Teleki Sámuel (a bank legnagyobb részvényese) birtokába jutott.

Valószínűleg még a Teleki Sámuel birtoklása előtti időben végbemenő javításról-átalakításról tudósít Orbán Balázs leírása, később Makoldy József is. Orbán Balázst idézve: „negyedik (északi) oldalát szép dóriai oszlopokon nyugvó, zárványos lő-résekkel ellátott folyosó vagy tornáczozat övezi, mely folyosó a keleti oldalon is folytatódik egészen a fő bejáratnak két nagyobb dóriai oszlopon nyugvó homlokzatos előtornáczáig (porticus).” A 19. század első felében mehetett végbe az északi, faszerkezetű védőfolyosó, valamint a keleti épületszárny előtt húzódó, ugyancsak fából készült tornác átalakítása, melynek során megépült az északi fal tornácát tartó „téglából rakott és vakolt 11 „dóriai” oszlop,” valamint a keleti szárny bejárata előtti oszlopos előtér. Ekkor készülhetett a déli szárny emeletére vezető, az 1765-ös leltárban „majorság rekeszként” említett kis térben helyet foglaló lépcső is, mely az 1990-es évek elején még működött.

A 19. és 20. század fordulóján a kastély birtoklását illetően újra változás következett be. A 19. század második felétől gazdaságilag is egyre inkább erősödő (fakitermelés, mészégetés, kőbányászat) alsórákosi közbirtokosság (volt úrbéres birtokosság) 1903-ban a kastélyt és az uradalmat 420000 koronáért megvásárolta Teleki Sámueltől. A közbirtokosság jegyzőkönyve szerint, „hogyha a vásár sikerül, abban az esetben az AlsóRákoson lévő régi urasági kastélyt örök időkön át megtartja, javítja és gondozza” a vásárló fél. 1913-ban Makoldy József azonban már sajnálkozott a kastély állapotán, az északi tornác oszlopainak lebontását említve felrótta a fent említett szerződésben foglaltakat is. A nyugati szárny földszintjét ekkor már istállóként használták, a kastély lakószobái elhagyottan álltak.

A világháború ideje alatt kísérlet történt az épület hasznosítására, elhatározták, hogy eredeti formájában helyreállítva, gyermekmenhelyet hoznak létre falai közt. 1917-ben már a javításhoz szükséges anyagok is a kastély udvarán álltak, a déli szárny és a délkeleti torony javítása is megtörtént, sőt azt is elhatározták, hogy a Palota stukkóit is helyreállítják, melyekről másolatot is készítettek. A 96 négyzetméternyi stukkómennyezet gipszmásolatát végül 1915-ben a budapesti Iparművészeti Múzeum első emeleti körfolyosóján helyezték el. A háború kimenetelének alakulása azonban nem kedvezett a kastély sorsának, úgy a Teleki Sámuellel kötött szerződés betartásának sem, a javításhoz szükséges anyagok gyorsan eltűntek az udvarról, a keleti épületszárnyat az északkeleti toronnyal a közbirtokosság 1918-ban árverésen eladta, és gyorsan le is bontották. Az épület további sorsa a lassú pusztulás. 1928-ban a délkeleti toronyban már a román csendőrség legénységi szobája működött, a kastély állaga pedig lassan romlott. A kommunizmus alatt az északi fal középtengelyében a nagyobb mezőgazdasági gépeket is átengedő bejáratot törtek, a külső védőöv keleti hatszögű tornyocskája és fala is eltűnt, a nyugati tornyocska lakóházzá alakult.

Az 1990-es évek elején elkezdődött felújítási munkálatok során a kaputorony és tetőszerkezete kijavítását ejtették meg, a déli és nyugati épületszárnyat újrafödték, részben ki is javították, megkezdték az északi oldalon a Makoldy József rajzairól is ismert, dór ízlésű oszlopokra támaszkodó tornác újjáépítését is.

Végezetül a kastély egykori díszítésének ma már alig érzékelhető részleteire térnénk ki: 2005-ben a déli fal a belső oldalán, az első vakolatrétegen található első mészrétegen vörös színű festékanyaggal készített díszítések töredékeit figyeltük meg. A déli épületszárny és a délnyugati torony közti falon, az újjáépített fatornác alatt megmaradt töredékes vakolatfelületen vörös színnel körvonalazott ábrák (talán növényi motívumok) maradványai láthatók. A déli épületszárny emeletének nyugati oldalán, a nyugat felé eső utolsó helyiség külső falán vörös színnel festve egy szökellő, nyakában csengettyűs szíjat viselő szarvas körvonalainak maradványait is feltártuk. A szarvast ábrázoló fal déli sarkához nyugati irányba derékszögben kapcsolódó déli fal belső oldalán egy nagyméretű, hegedűféle hangszer vörös körvonalai is előtüntek (a hegedű bal felőli részét megcsonkító lőrést az 1990-es években nyithatták). Ugyanezzel a színnel az északi fal belső oldalának alig pár százalékban megmaradt vakolatfelületén is találkozunk, a lőrések és szuroköntők nyílását keretelő szalagos, lecsüngő bojtos (liliomos) ábrázolások árulkodnak az egykoron a teljes belső felületet beborító falképek létéről. Ezek kivitelezésükben, tematikájukban is jól illeszkednek a 17. századból ismert világi jellegű falképeink sorába: itt a csíkrákosi Cserei kúria ma már csak másolatokból ismert falképeit, valamint a vargyasi Daniel család olaszteleki udvarházában nemrégiben előkerült, 1680 táján keletkezett falképegyüttest említjük meg. Az alsórákosi kastély építéstörténeti adatait figyelembe véve, a falképek készítését a 17. század első évtizedeire, Sükösd György építkezéseinek idejére tehetjük. Itt említjük meg azt is, hogy a kastély külső homlokzatain korábban számos vakolatba karcolt felirat is látszott, ezek közül ma csupán néhány töredékes szó látható a ma a kaputorony által takart déli homlokzat emeleti részén.

A Románia történelmi jelentőségű műemlékeit összesítő, 2015-ben megjelent listán a BV-II-a-A-11754 kóddal szereplő épületegyüttes ma már újra a helyi közbirtokosság tulajdonát képezi, és habár állagmegóvási és restaurálási munkálatokat igényel, egyre több látogatót vonz.

Könyvészet

A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei (1289–1556). II. Közzéteszi: Jakó Zsigmond. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1990.

B. Nagy Margit: Reneszánsz és barokk Erdélyben. Művészettörténeti tanulmányok. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1970.

B. Nagy Margit: Stílusok, művek, mesterek. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1977.

B. Nagy Margit: Várak, kastélyok, udvarházak, ahogy a régiek látták. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1972.

Balogh Jolán: Olasz tervrajzok és hazai későrenaissance épületeink. In: Magyarországi reneszánsz és barokk. Művészettörténeti tanulmányok. (Szerk. Galavics Géza). Budapest, 1975. 55–135.

Bicsok Zoltán: A bethleni Bethlenek birtokmegosztó levele 1716-ból. In: Korunk. Kolozsvár, 12/2002. 129–152.

Daniela Marcu Istrate: Cahle din Transilvania şi Banat de la începuturi până la 1700. Cluj-

Napoca, 2004.

Fehér János: Az alsórákosi Bethlen-kastély. In: Korunk. Kolozsvár, 12/2005. 43–59.

Fehér János: Az alsórákosi kastély. Erdélyi Műemlékek 49. Kolozsvár, 2013.

Gheorghe Sebestyén: O pagină din istoria arhitecturii României. Renaşterea. Bucureşti, 1987.

H. Takács Marianna: Magyarországi udvarházak és kastélyok. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1970.

Imreh Barna: Alsórákos története. Alsórákos, 1968. Manuscris.

Imreh Barna: Alsórákos földtani képe, ásványi kincsei, turisztikai nevezetességei. In: Aluta XII–XIII. Sepsiszentgyörgy, 1981. 299–328.

Jenei, Dana Iuliana: Renașterea transilvăneană – Identitate culturală în context european. S. l. 2013.

K. Sebestyén József: Válasz és megjegyzések Varjú Elemérnek a Lukinich Imre: A bethleni gróf Bethlen-család története című műve illusztrációiról szóló bírálatára. In: Századok. Budapest, 1929. 212–219.

Kelemen Lajos: A nagyteremii Sükösd család. In: Genealógiai Füzetek. III. évf. Kolozsvár, 1905. 102–106.

Kelemen Lajos: Nagyteremi Sükösd György végrendelete. In: Történelmi Tár. Budapest, 1901. 209–305.

Kovács András: Késő reneszánsz építészet Erdélyben. Budapest–Kolozsvár, Teleki László Alapítvány–Polis Kiadó, 2006.

Kőváry László: Erdély építészeti emlékei. Kolozsvár, 1866.

Lukinich Imre: A bethleni gróf Bethlen család története. Budapest, [1927].

Magyar Iparművészet. Budapest, 1915. 260; 1919. 59.

Makoldy József: Alsórákos várkastélya. In: Művészet. Budapest, 12/ (3) 1913. 114–116.

Orbán Balázs: A Székelyföld leírása. I. Pest, 1868.

Varjú Elemér: Felelet „A gróf Bethlen-család története” című munka ismertetésére érkezett válaszra. In: Századok. Budapest, 1929. 329–345.